Valahol azt írtad magadról, hogy gyermekkorodban kukásnak készültél. Megbántad, hogy végül nem így hozta a sors?

Megbánásról szó sincs. Sokáig tetszett, ahogy a kukásautó hátán csimpaszkodtak menet közben. Persze a gyerekeknek szerintem mindig tetszik az, ami nekik tilos. Aztán egy napon Balatonon sikerült felugranom egy kukásautó hátuljára, és utaznom vele néhány kilométert. Elég volt. Elég büdös…

Elég kalandos és változatos életed volt, illetve van. De maradjunk a kezdeteknél. Hogyan is volt az gombászó és lombkunyhó-építő két év Erdélyben?

Talán már nem látszik, de kisgyerekként elég beteges voltam, légúti gondokkal küzdöttem. A körzeti gyerekorvosunk, Szénási doktor úr javasolta szüleimnek a hegyi levegőt. Mivel családunk egyik ágon erdélyi származású, apu és édesanyja elindultak, hogy megnézzék nagymamám névadó faluját, Gegest. Bementek a parókiára, összebarátkoztak a Fülöp családdal, és hozzájuk jártam nyaranta és telente néhány hónapra „levegőzni”. Követtem őket Hármasfaluba, Régenbe és Marosvásárhelyre. Sajnos Dénest – Fülöp G. Dénest – nemrég temettük el. Gyermekként Apjának hívtam, ahogy feleségét, Ilát Anyjának. Négy gyermekükkel együtt ők voltak a második családom, bár inkább azt mondanám, a mai napig azok. András „öcsém” is itt, a Dunában dolgozik. Az élet nagy rendező.

Ilyen alapok után hogyan kerültél a médiába? Ha jól tudom rádiósként kezdted.

Igen, a Danubiusban. Volt egy „Ki a párja?” című vetélkedő, amit megnyertem anno. Ebben műveltségi kérdések voltak, de kellett műsort vezetni, riportokat készíteni és hasonlók. A végén Rónai Egon megkérdezte, lenne-e kedvem ott maradni és kitanulni, a másik oldalt is. Volt. Akkoriban a Danubius még a Bródy Sándor utcában volt, így bedolgoztam a Kossuth-nak is. Főleg a Krónikába és a Ráadásba, ha idegen nyelvű interjút kellett csinálni valakivel. Az akkori szerkesztők – Bernát György, Gyuricza Péter – hozták létre a ’97-ben indult TV2 hírosztályát, így kerültem oda. Előtte egy évet a Nap-Keltében is edződtem.

Utána merre vezetett az út? Hogy kerültél a Dunához?

A TV2-ben hét és fél évet dolgoztam. Tények riportertől kezdve Jó reggelt, Magyarország műsorvezetőn keresztül tv2.hu főszerkesztőig csináltam sokfélét. Egy napon elváltunk, és két évig hanyagoltam a médiát. Vagy a média hanyagolt engem, nézőpont kérdése. Aztán egy napon felhívott Dudás Ádám, hogy a Duna férfi híradós műsorvezetőt keres, megadhatja-e a számom. Egy szombati napon jöttem castingra, kedden megállapodtunk, a következő hétfőn pedig már a nézőket köszöntöttem. Azóta vezetem a Híradót, a Közbeszédet és 2008 második felében (az azóta megszűnt) Reggel a Dunán-t.

Mivel elég sokféle területen és műsorban dolgoztál, biztosan van egy(-két) máig emlékezetes momentum, esetleg baki…

A legemlékezetesebb még TV2-es időkben volt, Jimmy temetésén. Egyórás emlékműsort tartottunk este 8-tól. Én voltam a helyszínen, ahova 5-10 percenként kikapcsoltak a stúdióból. Néhány alkalom még elmegy, de talán nyolcadszorra már nem nagyon van mit mondani egy éjszakai temetőből. Mégis – mivel aznap éjfélig nyitva volt a csepeli temető – egyszer csak jött egy busznyi ember vidékről. Így aztán az utolsó bejelentkezésem első mondata így hangzott: „Megélénkült az élet a csepeli temetőben…”

Tanultál Londonban és Grenoble-ban, Svájcban és New Yorkban  (az ABC-nél) pedig dolgoztál. Milyen tapasztalatokat szereztél külföldön?

Londonban nyelvet tanultam, Grenoble-ban az egyetemen szintén. Persze nem ugyanazt a nyelvet… Svájcban szakmai gyakorlaton voltam egy szállodában, még a közgáz diplomához. Ha eltekintek Amerikától, akkor azt mondhatom, hogy hosszabb külföldi utak arra jók, hogy más kultúrákat ismerj meg. A nyitottság pedig az élet minden területén hasznos dolog. Az ABC abból volt érdekes, hogy láttam, mennyire másként mennek ott a dolgok, mint nálunk. Ugyanazt csinálták – híradót –mégsem lehetett semmit átültetni az akkori magyar gyakorlatba.

Köztudott, hogy rallyzol. Mi vonz ennyire? A sebesség?

Számomra ez móka és kikapcsolódás. Azt hiszem, mindenkiben van egy kis versenyszellem, és minden fiú akart életében legalább egyszer autóversenyző lenni. Nem mondom, hogy az lettem, de legalább az érzés megvan néha. Az off road versenyek egyébként nem igazán a sebességről szólnak, sokkal inkább a tájékozódásról és a taktikáról.

Még a Bamakon is elindultál. Milyen élmény volt?

Az előbb mondtam, hogy a külföldi utakon sok kultúrát lehet megismerni. A Bamakora ez fokozottan igaz. Minden nap láttunk olyat Afrikában, amire azt mondtuk, ha csak eddig jutottunk el, már akkor is megérte. Az a baj, hogy ezt elmondani nem is igazán lehet. Hiába ezernyi fotó, a készülő filmek. Tudom, hogy nem lehet ugyanazt visszaadni, amit azok éreztek, akik személyesen jártak ott.

Jövőre is elindulsz?

Még nem tudom. Ha rajtam állna, mennék, de nem tudom, hogy elengednek-e ismét 5 hétre a munkából, lesz-e rá „fölösleges” pénzem, lesz-e időm felkészíteni egy új autót… Azért egy ilyen úthoz nagyon sok feltételnek kell teljesülnie.

Mivel töltöd a szabadidődet, hogyan tudsz leginkább kikapcsolódni?

Elsősorban sporttal. Édesapám négyszeres senior öttusa világbajnok, anno az ’56-os magyar bajnokságon Balczó előtt végzett. Szóval a sport családi hagyomány. Ezekbe a magasságokba én sosem emelkedtem, de a mozgás szeretete bennem maradt. Mindig ott vagyok a mountain bike Duna maratonon és a többi hosszú távú versenyen, ha éppen nem dolgozom az adott hétvégén. Németh Lajossal és Gajdos Tamással alaptagjai vagyunk egy évek óta működő médiaváltónak, amivel sikeresen teljesítettük a Bécs-Budapest szupermaratont is. Sajnos a térdem mostanában elég sokat rakoncátlankodik, így jelenleg nem tudom, futhatok-e még hosszú távokat.

Köztudott, hogy nagyon szereted az állatokat, és a jótékonykodás sem áll Tőled távol.

Az állatokat szerintem mindenki szereti. Több kutyám volt már, három közülük talált eb. Bonifác az autópályán kóborolt, Pánik a Köztársaság téren feküdt, gyakorlatilag halálán volt, Vackort pedig egy állatorvosi váróban vettem el a „gazdájától”, aki altatásra vitte volna. Aztán volt Samu, a németjuhász és persze Táltos a kuvasz, aki ugyan csak két hónappal volt idősebb, mint én, de a méretkülönbség jelentős volt. A kuvaszokról azt mondják, vadak. Ő sem tűrt meg, csak három felnőttet és engem. Mindenki mástól védett minket. De engem sosem bántott, pedig rajta tanultam meg járni. Olyan jól bele lehetett kapaszkodni a bundájába. Meg a fülébe, nyelvébe, orrába. Nagyon vigyázott rám. Szerintem sosem a kutya a hibás egy támadásban, hanem az ember, aki olyanná tette. Éppen ezért szoktam néha telerakni az autómat kutyatáppal, konzervvel és kivinni a Minimenhelyre. A kidobott kutyák nem tehetnek róla, hogy oda kerültek. Amennyire tudok, segítek nekik.

Most is van kutyusod?

Nincs saját kutyám. Mert egy eb ne lakásban éljen, márpedig én sokat nem vagyok otthon… Nagy dilemma ez. Mi a jobb a kutyának? Szabadban lenni más kutyákkal egy menhelyen, vagy tartozni egy családba, gazdához, viszont a nap nagy részét egyedül tölteni egy bezárt lakásban… Talán éppen ezért választottam a félutat Mecsettel, aki egy gyönyörű arab lólány. Szabadon él Pilisvörösváron egy lovardában, de hetente többször meglátogatom, tisztogatom, beszélgetek vele. Látszik rajta, hogy mindig örül, ha megérkezem. Már messziről hangosakat nyerít. Persze lehet, csak a répa miatt, amit kapni szokott… Sajnos egy patabetegség miatt már nem lovagolható, de hát mi „sánták” tartsunk össze…

 

Az interjút Körösi Ivett és Pozderka Ivett készítette.
A fotók Gaál Barna munkái.